023.3 Lecke 1

A biológiai és a számítógépes vírusoknak egyaránt szükségük van gazdatestre ahhoz, hogy kárt okozzanak. A számítógépes vírus tehát egy rosszindulatú futtatható kód, amely települ a számítógépre és képes önmagát terjeszteni. A terjedés gyakran úgy történik, hogy a vírust tartalmazó kezdeti rosszindulatú e-mailt elküldik az áldozat címjegyzékében szereplő összes kapcsolatnak. Ahhoz, hogy pusztítást végezzen, a vírusnak emberi beavatkozásra van szüksége. Tehát amikor a gyanútlan felhasználó lefuttatja a fertőzött gazdafájlt, a vírus programok módosításával szaporodik, vagy más számítógépekre is átterjed, és így akár egy egész hálózatot is megfertőzhet.

A vírusok által okozott károk mértéke igen pusztító lehet, mivel általában olyan kellemetlen gyakorlatokra tervezték őket, mint a hálózat forgalommal való elárasztása, a programok korruptálása vagy a fájlok (vagy akár a merevlemez) törlése.

Amint a neve is mutatja, ez a fajta malware a felhasználói adatokat váltságdíjért (ransom) tartja fogva. Ezek a rosszindulatú szoftverek általában úgy működnek, hogy a váltságdíj kifizetéséig korlátozzák a felhasználók hozzáférését bizonyos fájlokhoz (vagy a számítógép egyes részeihez). A vírusokkal ellentétben a kiberbűnözők egy ransomware támadás során egyértelműek és világosak, elmagyarázzák az áldozatnak, hogy mi történt, valamint azt is, hogy milyen lépésekeet kell tennie az elveszett információk visszaszerzéséhez.

A zsarolóprogramok gyakran nyilvános kulcsú kriptográfiát és szimmetrikus kulcsot használnak a kompromitált fájlok titkosításához. Ezek a fájlok ezután elérhetetlenné válnak a jogos tulajdonosok számára; a fájlokat csak a támadó privát kulcsával lehet visszafejteni. Az áldozat üzenetet kap a váltságdíj kifizetésére vonatkozó utasításokkal. A támadók tehát állítólag csak akkor adják át a felhasználónak a privát kulcsot, ha az kifizeti a váltságdíjat. A vírusokhoz hasonlóan a zsarolóvírusok is gyorsan terjedhetnek, és egész szervezeteket tehetnek tönkre azáltal, hogy a hálózatokon keresztül terjednek, és fájl- és adatbázis-szervereket vesznek célba.

A rosszindulatú cryptominereket (cryptobányász) úgy tervezték, hogy titokban kihasználják a CPU (vagy GPU) üresjáratát. Mivel a háttérben futnak, nehéz lehet őket felismerni. Így a rosszindulatú szoftver titokban települ a számítógépre (vagy webböngészőbe), és elkezd kriptovalutákat bányászni. Bár a bányászat az áldozatok számára észrevétlenül zajlik, általában fokozott ventilátor-tevékenységről vagy a processzor intenzív munkájának más jeleiről, például túlmelegedésről vagy teljesítménycsökkenésről számolnak be.

A rootkitek olyan különféle rosszindulatú szoftvereket jelentik, amelyek célja, hogy a kiberbűnözők számára távoli hozzáférést (remote access) és irányítást biztosítsanak, miközben az áldozat számára észrevétlenek maradnak. A rootkitek általában jelszavak, valamint banki és személyes adatok ellopására szolgáló eszközökkel rendelkeznek. Innen ered a kifejezés: root (a támadók root hozzáférést kapnak) és kit (eszközkészletet) használnak.

A rootkitek különböző típusai a számítógép különböző részeit támadják meg: a kernelt, az alkalmazásokat, a firmwaret, a boot rendszert (bootkitek) vagy akár a RAM-ot.

A spyware (kémprogram) egy általános kifejezés minden olyan rosszindulatú szoftverre, amelyet arra terveztek, hogy megfigyelje a számítógépes tevékenységünket, és — a legtöbbször — személyes vagy bizalmas információkat is ellopjon: hitelesítő vagy fizetési adatainkat, navigációs előzményeinket és így tovább. A kémprogramok tipikus változatai közé tartoznak a reklámprogramok (adware), a billentyűzetnaplózás (keylogging) valamint a kamera és a mikrofon eltérítése.

Ez a fajta hijacking (eltérítés) malware arra szolgál, hogy jogosulatlanul hozzáférjen mind a beépített, mind a külső mikrofonjainkhoz és kameráinkhoz. Így a kameraképünk és beszélgetéseink a beleegyezésünk nélkül rögzíthetők. Ez számos rosszindulatú cél miatt lehet és nagyon kellemetlen következményekkel járhat: Érzékeny adatok lehallgatása a hangfelvételeken keresztül, videók rögzítése és eladása gyanús weboldalaknak stb.

Homérosz Odüsszeia vagy Vergilius Aeneis műve szerint a görögök a trójai háborút a ravaszságnak és a csalásnak köszönhetően nyerték meg: Ahelyett, hogy lerombolták volna Trója városfalait, kitalálták, hogy egy óriási fából készült lovat hagynak a város kapujában. A hiszékeny trójaiak behozták a lovat, és — legnagyobb meglepetésükre — felfedezték, hogy a görög katonák egész idő alatt benne rejtőztek. A görög mitológia analógiájára a trójai vírus (trojan horse vagy egyszerűen csak trójai) olyan malware, amely törvényes szoftver vagy tartalom, például video- vagy hangfájlok (vagy bármilyen más tartalom) álcája alatt észrevétlenül terjed. Valójában a trójaiakat inkább úgy lehet definiálni, mint a kiberbűnözők által használni kívánt bármilyen típusú rosszindulatú szoftver (vírusok, férgek, zsarolóprogramok stb.) többcélú terjedési stratégiáját.

A backdoor-t (hátsó ajtó) úgy definiálhatjuk, mint a számítógépes rendszerhez való hozzáférés olyan módját, amely megkerüli az erre a célra tervezett legális, előre meghatározott protokollt (hasonlóan ahhoz, ahogyan az emberek néha valódi hátsó ajtókat használnak, hogy elkerüljék, hogy a valós épületekbe való belépésüket észleljék). Más szóval: A rendszerhez olyan behatoló fér hozzá, aki minden biztonsági intézkedést megkerül. De vajon a hátsó ajtókat szándékosan vagy egyszerűen véletlenül hozzák létre? Nos, mindkettő; nézzük meg.

Először is, ne feledjük, hogy a szoftverek általában — különösen a távoli hozzáférést feltételező szoftverek — sebezhetőek, ezért a kiberbűnözők keményen dolgoznak az úgynevezett nulla napos sebezhetőségek (zero-day vulnerability) felfedezésén. Ahogy a nevük is mutatja, ezeket a sebezhetőségeket még a szoftver megjelenésének napján felfedezik, és azért igazán veszélyesek, mert még nincsenek aktuális javítások vagy megoldások a potenciális károk ellensúlyozására. Így például egy portot véletlenül védtelenül hagyhatnak, és — ha felfedezésre kerül --, ezzel hátsó ajtót biztosíthatnak a behatolóknak.

Másodszor, a kiberbűnözők megpróbálhatnak saját maguk létrehozni egy hátsó ajtót. Ehhez például a social engineering módszerét alkalmazhatják, és megpróbálhatják meggyőzni az áldozatot, hogy telepítsen egy látszólag hasznosnak tűnő szoftvert, amely tartalmazza a hátsó ajtót létrehozó malwaret (például alagutat (tunnel) hozva létre a saját és az áldozat számítógépe között).

Végül, de nem utolsósorban, a gyártók és a fejlesztők maguk is létrehozhatnak és elhelyezhetnek hátsó ajtókat a termékeiken különböző okokból (az egyik ilyen ok a rendszerhez való hozzáférés biztosítása bármikor!).

A leggyakoribb kellemetlen dolgok közül, amelyekre a hátsó ajtók felhasználhatók, a következőket említhetjük:

A data exfiltration (adatkinyerés) az adatoknak egy információs rendszerből történő jogosulatlan átvitelére utal. A data exfiltration egyik leggyakoribb formája a DNS-resolver feltörése. Egy ilyen forgatókönyv esetén a lépések a következők: